önmetszés
két oldalt és hátul rövidebb, felül hosszabb. így kéri. régen is. amikor még anyám vágta a haját. már nem tudja, fájnak az ujjai, fáj a keze, hétfőtől péntekig nyolc órában sorjázik, majdnem két évtizede, ugyanannál a cégnél. nekem nem fáj. nem is végzek fizikai munkát. a lapok megbízhatatlanok és kiszámíthatatlanok. nincs pénzük. elmesélném apámnak, csak nem szeretném, hogy válaszoljon.
fodrászollóm van. anyától kaptam. élesebb, mint a sima háztartási olló. valamint egy egyenes, sűrű fogú fésű. alulról indulok, lassan haladok felfelé. először fel sem tűnik, hogy apám két hajvágás között megőszült. régen nehezebb volt vágni: sűrű, fekete, vastag. a pomádé zsírosan összefogta, megkeményedett, alig lehetett kimosni. most könnyű. vékonyszálú. a forgónál már tág a vonal, egyetlen fekete hajszál sincs. beszélni is könnyebb vele, mert már nincs miről. hajat vágni anyám tanított. mondtam neki, írtam erről egy novellát, talán meg is jelenik, és láttam, örül neki.
apámnak nem mondom. (elkülönítem a pajeszt és a szakállát.) ő nem tudja, hogy B. I. publikált először. újjászületés, húsvéti vers, egyik év áprilisában jelent meg, róla szólt, Istenről, rólam, Jézusról, meg a keresztrefeszítésről. aztán sok vers jött még a gyászról, a halálról. most mégis vágom a haját. holott tényleg halott. egyetlen sorom sem hazudott róla.
(csattan az olló a füle mellett, ő rezzenéstelen, mint a Pihenő Ökölvívó.) egy kisregényt is terveztem az örökségéről. az egyik fejezetet el is küldtem az Alföldnek. talán Á. J. volt, aki kijózanított: nyelvileg nem túl izgalmas, és nem tűnik úgy, mintha meggyőző egésszé tudnám szervezni. dacból írtam egy új szöveget. az is a haláláról szólt. a kipufogóhoz illesztett gumicsövön át vezette be a gázt az utastérbe.
(az ő szeme csukva, én nézem, mennyire szimmetrikus két oldalt.) nem érzek rajta alkohol- vagy hányásszagot, gázolajat érzek, pralinét és sós izzadságot. talán a szeme is maradt kék, nem tudom, nem nyitja ki. utoljára akkor láttam ilyen közelről, amikor birkóztunk és felém került. szorította a csuklómat. úgy csinált, mintha leköpne. az arcom előtt lógott a nyála. nyálcsomó, na. és mielőtt az arcomhoz ért volna, visszaszívta. csak aztán nem sikerült visszaszívnia. nem szándékosan, de arcon köpött.
(a frufrun áthúzom a fésűt.) azt hiszem, valami ilyesmiről szólhatott a “Kronosz” című versem is. a Nincs-nek küldtem, úgy hivatkoztam magamra, mint pályakezdő szerző. nem jelent meg. a szerkesztővel majdnem egy évig leveleztem, több korrektúrát is kért, amikkel egyébként, mind egyetértettem, rendes volt velem, csak aztán nyár lett és minden értelmét vesztette. egy ideig nem is írtam semmit.
(a fésű megakad.) előtte T. N. mondta azt, hogy az indulatok nem minden esetben találják meg a helyüket. máskülönben T. N.-nek hálás lehetek, sokat segített. legalábbis próbált segíteni. azt is mondta, hogy a versem a magánmitologikus utalásai miatt nem kezdeményez termékeny párbeszédet az olvasóval. tetszett a szó, hogy magánmitologikus.
(leteszem az ollót. előveszem a szakállvágót.) nem akarom bántani. ő sem akart engem. anyámat igen. a kezek felém kaptak, de nem engem céloztak. megvédtem. mély, erőteljes hangot adott ki. mint amikor a szarvasbőgést imitálta. tudom, mert egyszer a szarvasok párzási időszakában kirándultunk. én még kicsi voltam, apám azt mondta, ti menjetek a domboldalon, én lent követem a síneket, az út végén találkozunk. elváltunk. meghallottuk a szarvasbőgést. közeledett. úgy tűnt, próbál minket elijeszteni. anyukám felkapott és soványvaddisznó-vágtában rohant a fák között. a szarvasbőgés megszűnt. apám nevetése maradt.
(felpördül a gép alól a szőr. a számba kerül. kiköpöm.) B. Zs. A. zavarba ejtően hosszú című könyvéről írt cikkek és kritikák jutnak eszembe. valaki azt mondta, olyan szeretettel tud írni a karaktereiről, mintha a családtagjai lennének. mert hát azok. mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a képen az apjával reklámozza a könyvét. nekem visszatérő álmom, hogy a gyerekeim a nagyapjuk ölében ébrednek.
(felnyírom a pajeszát a fülcimpa közepéig. képzeletben húzok egy vízszintes vonalat a két fülcimpa között, így könnyebb szimmetriát tartani.) K. Zs. kreatív írás kurzusának hirdetésre gondolok, talán hasznát venném, nem vagyok jó író, apám is szívesebben lenne szimbólum gondosabban megszerkesztett gyászlírában, csak aztán láttam, hogy a K. Zs. kiadott egy könyvet amiről a Litera mesterséges intelligenciával íratott cikket, meg is osztotta, és úgy tűnt, utólag vette észre, hogy a kiemelt idézetek nem a könyvéből származnak, kíváncsivá tett, hogy mit szólhatott ehhez, K. I., az apja, József Attila-díjas, más generáció, és végül is, eszembe jut, hogy tizenkét éves voltam, és apám mennyire nagyon tiltakozott, nem hitt abban, hogy író lehetek. igaza lett neki is, nekem is.
(a fodrász köpenyt leszedem róla. lesöpröm a nyakát és a kék overallt.) olajfoltos: amikor gyerek voltam és megkérdezték, mivel foglalkozik, azt mondtam, autószerelő, mert hát otthon nekem mindenki azt mondta: autóalkatrészeket szerel. azt nem tudtam, hogy gyártósoron a ZF-nél, váltóműszakban. bár ha tudom sem értettem volna a különbséget. lapátra söpröm a haját, kukába öntöm és egy pillanatra átfut az agyamon, hogy nem ismeri a feleségemet, és úgy istenigazából megsajnálom. vagy őt, vagy magamat. szeretnék többet írni róla, márminthogy, a feleségemről többet írni, mégis megint apámra gondolok, mert a veszteségről mégiscsak könnyebb, mint a nyereségről. engedek a kísértésnek, a gyász, mint anyag, mindig jól működik.
mit csináljak most vele? nem nézi meg a haját, pedig nem sikerült rosszul, és tudom, nem számít nagyon, mégis elszomorít, hogy nem látja. nem akarom hallani, csak azt akarom, hogy lásson. ez nem csak az én munkám, anyám láthatatlan keze vezetett. ráadásul, nem tudja, de én is voltam gyárban: félév, voltam túl lassú, túl gyors, a műszakvezető hőzöng, megszűnik az idő. azt sem tudja, hogy egyetemen is voltam: félév. nem találtam sem a helyem, sem a szavakat, minduntalan vonaton, vagy buszon ültem, mindent szimbólumnak láttam, vagy csak beleképzeltem.
nézem magamat. Budapesten nem találtam fodrászt, nem akarok utazni anyámhoz, öregszem is, kopaszodok, a feleségemet próbálom rávenni, tanuljon meg hajat vágni, de csak viccesen mondom, ő is viccesen mondja, hogy akkor tanuljak meg gyantázni, vagy körmöt építeni, és nézem a cipőm orrára hullott hajszálakat. Kronosz fia vagyok, valami ilyesmit írtam abba a versbe, már én sem tudom pontosan, mi mit jelent és talán Sz. A. nem is emlékszik erre, ami tulajdonképpen: jó hír.
(leverem a cipőm orráról a hajszálakat, felsöpröm.) nincs azon kívül örökségem, hogy megtanultam apám haját vágni.