sorsjegyek
az anyáknak kedvük támad vízbe merülni, ha özvegyek lesznek. búvárruhát akarnak magukra húzni, a búvármellényre levegőpalackot rögzíteni, zsebükbe ólmot rakni és alámerülni a csendes-óceán korallzátonyaiban. ott, ahol színes halakkal együtt úszhatnak a sekély lagúnáktól a mélyebb hajóroncsokig. csattan az olló. anyám azt mondja, a tévében látta. túl sokat vág a frufrumból, nem szólok róla. hollóházi-porcelánok és jézus krisztusok között ülök. ha anyám nyerne a lottón, búvárcsuklya alá gyűrné a haját. anyám nem lottózik, de mindene a víz. csillagjegye: halak. mondja is. nagyanyám lottózott, özvegyasszony, volt pofám elfelejteni a számait, pedig rám bízta őket. a csillagjegyére sem emlékszem. mentségemre szóljon, hadilábon állok a számokkal.
ő repülni akart, eszembe jut, hogyan mondta mindig, ha nyer a lottón, az egész családot felrakja a repülőre. nem tudom, hogy a mama bármikor repült-e az élete során, a lottón nem nyert, annyi szent, a lottószámokat elfelejtettem, pedig évtizedekig használta ugyanazokat a számokat, még leány korában kezdte, romániában. egyébként meg: én ültem azóta repülőn, igaz, nem nyert pénzbôl, gyerekként nem is féltem a gondolattól, hittem a mamának, bíztam is benne, aztán egyszer egy hullámvasútról álmodtam, onnantól fogva rettegtem már a repülőterektől is. de felültem rá, rómában töltöttük a feleségemmel a nászútunkat, mama még élt akkor és bőszen töltötte a lottót. akkor még a számokat is tudtam, esküszöm.
azokkal a számokkal a fejemben ereszkedtem egyre magasabbra, a szívem a torkomban vert, és hiába éreztem, hogy elhagytuk a talajt, mintha valami láthatatlan erő egyre lejjebb és lejjebb nyomott volna az ülésben, mondjuk, mint egy kiszáradt nyelv, isten száraz nyelve volt az, taszított vissza a liszt ferenc repülőtérre, ki sem néztem az ablakon, nem láttam alattam a hegyeket, a házak tetejét, fölöttem a csillagjegyeket, egyáltalában nem mertem felnézni, hagytam, hogy ezt a csatát vívja le a repülő és isten, nincs hozzá semmi közöm, és ha nyernék a lottón, én újra felülnék a repülőre, nem fosztanám meg a feleségemet az utazástól, vagy anyámat a búvárruhától. nagyanyám is rajta lenne, ha még élne.
a koporsóra föld nehezdik, érezzük néha még életünkben, én legközelebb akkor érzem, amikor anyám lesöpri rólam a szúrós hajszálakat, tölcsért formálok a tenyeremből, csap alá dugom, a homlokomtól a tarkómig húzom a langyos vizet, felitatom törölközővel és rágyújtok az erkélyen. tériszony nem lehet, a magasban nemigen félek, amíg biztonságban érzem magam, ez azt hiszem, normális, és elvégre a tizedik emeleten vagyok, itt sosem féltem, én mindig csak akkor érzem, hogy isten száraz nyelve nehezedik rám, mint sírföld a koporsóra, ha valami mozog a lábam alatt. ilyen a repülő, a mozogólepcső, villamos a duna fölött, stb. és most is tulajdonképpen csak azért szédülök meg, mert anyám özvegy, mint nagyanyám volt valaha, ugyanúgy temeti magába a múltat, dobja rá a földet, utazni szeretne, nem lottózik, az mindenesetre kétségtelen, hogy valahol görögországban képzeli el a nyarat, süttetni magát a nap alatt, és én nekem fogalmam sincs, mi van a negyven pluszos nőkkel, félnek a terápiától, mint vámpír a kereszttől, azt mondja, tetováltatni szeretne és asztrológushoz menni. meg delfinekkel úszni.
északkelet-magyarországon sok az özvegy. anyám megkérdezi, miért nem szeretem ezt a várost, én meg mondom, a lakótelepet nagyon szeretem, hiányzik is, de a város, anyukám, ez a város elveszítette a férjét idejekorán, és ez a város, anyukám, fogalma sincs, hogy mit is kezdjen ezzel az érzéssel, mert ez a város, anya, ide figyelj, ez a város, szerette a férjét, mert szeretnie kellett, erre tanították, hogy tűrje el a férjét, igazán szeresse, szüljön neki gyereket és isten száraz nyelve alatt nevelje fel azt a gyereket, ne okozzon csalódást se istennek, se más özvegyeknek, ez a város, édesanya, mindent el is tűrt, aztán özvegy lett, és amikor özvegy lett, megtudta, igazán sosem volt képes szeretni a férjét, az urát, anya, az urát sosem tudta szeretni, mert száraz volt a nyelve, az ajka is, olyan volt a szája, mintha szőlőt erjesztettek volna benne, és egy kedves szót sem ejtett azon a szájon, csókolt néha azokkal a cserepes ajkakkal, szájszegletében meggyűlt a nyál, és olyan sárga volt az a száj és szúrt, mint a tűhalak a korallzátonyban, anyukám, azzal csókolta néha a várost, harapta, köpte és szídta, aztán megszűnt, ez a város meg gyászolt, feketébe öltözött, de igazán sosem tudott szomorú lenni, akkor bűntudata lett, tudod, anya, szörnyen érezte magát, hogy nem képes igazán gyászolni azt a sárga szájú, száraz nyelvű urat, akit nagyon szeretett, mert különben jó ember volt, csak az ital, a rohadt ital, meg hát annak is az apja, de különben jó ember volt, a város ezt mondja, szereti is nagyon, csak gyászolni nem tudja, hiába temette maga alá a föld.
budapesten néha kedvem támad lottózni. ha nem nekem, a feleségemnek. ez úgy történik, hogy vagyunk valahol, mondjuk a deák ferenc téren, ereszkedünk egyre lejjebb a mozgólépcsön a metróhoz, süllyedünk lefelé, és ő mondja, hogy ma szerencsésnek érzi magát, néha megtörténik, úgyhogy a határ úton, vagy a kökin vesz valami szelvényt, aztán hátha nyerünk, abból a pénzből lehet utazni, de ha nem utazni, akkor gyűjtsünk lakásra. kell egy új mosógép, nem? hűtő, kanapé, tévé, sütő, sorsjegy, tengerpart, jogosítvány, autó, repülőjegy, tengerpart. addig csináljuk, amíg még élek, mert úgyis előbb halok meg, mint te, ez olyan biztos, minthogy most egyre süllyedünk lefelé ezen a rohadt mozgólépcsőn. de ez márcsak így van.